Retrológiánkban már összeszedtük nektek, miről szóltak a korábbi inFamous epizódok, ám a Second Son igazából nem követeli meg, hogy jól ismerjük az előzményeket. A játék ugyanis teljesen tiszta lappal indít, a második rész meglepő befejezése után kilenc évvel, új főszereplővel. Ő Delsin Rowe, egy fiatal srác, aki leginkább arról híres, hogy szereti teljesen haszontalanul lopni a napokat, vandálkodni és a törvénnyel szembemenni. Bátyja, Reggie ezt nem nézi jó szemmel, ám amikor Delsinről kiderül, hogy rejtett erőt birtokol, kénytelen öccse segítségére sietni, mivel a “conduit” gyűjtőnéven emlegetett szuper-emberektől az egész ország retteg.

Alapjába véve nincsen semmi gondom azzal, ha egy játék nehéz, sőt. Mivel én még emlékszem, hogy milyen volt a Hunchbackkel vagy a Wizards of warral játszani C64-en, kifejezetten igénylem azt, hogy nehezen adja meg magát egy program. Persze határok azért vannak. Ha a saját hibámból halok meg, mert mondjuk béna, lassú és körülményes vagyok, az még oké. Az viszont már nem, amikor a készítők úgy próbálják megnehezíteni az adott játékot, hogy a teszem azt, elbaltázott irányítás mellé még megkapunk a nyakunkba a legnehezebb dögökből több hullámot. Biztos tudjátok mire gondolok. Itt most képzeljetek el egy olyan kiselőadást, ami arról szól, hogy a mai játékok mennyire könnyűek, ami bizony nem kis részt a játékosok hibája.

Akik egy kicsit többre is kíváncsiak a játékkal kapcsolatban, azok most tessenek egy kicsit figyelni. A Titanfall pontosan arra hivatott, mint amit korábban a Call of Duty: Modern Warfare tett: újra megreformálni azt a zsánert, amiről az évek óta tartó stagnálás elhitette velünk, hogy ennél többet már nem lehet kihozni belőle.

Megérkezett az Obsidian politikailag teljesen inkorrekt szerepjátéka, amit a sorozat rajongói imádni fognak. De vajon mások is?

Szokásomhoz híven nem rontanék ajtóstul a házba, főleg abból az egyszerű okból kifolyólag, hogy a Thief pont a nyugodt, megfontolt megoldások játéka. A hangzatosan FPS (First Person Sneaker) kategóriába sorolt alkotás tudatosan a lopakodásra, a kivárásra és az észrevétlen továbbjutásra lett kihegyezve.

Nincs könnyű helyzetben egyetlen játékos vagy tesztelő sem, mikor a Lightning Returns Final Fantasy XIII-ról kell véleményt alkotnia. Főleg akkor, ha a japán fejlesztők által létrehozott sorozatot már régóta ismeri, mondjuk minimum a VII-ik epizód óta, és a Final Fantasy XIII-at igazi csalódásként, annak közvetlen folytatását meg egy közepestől épphogy jobb alkotásként élte meg, mely feleslegesen viseli a Final Fantasy nevet.

Világunkat és az abban történő eseményeket az esetek nagy hányadában két dolog vezérli és hajtja. Az egyik a szerelem, a másik a szexualitás. Természetesen ahogy telnek az évek, évtizedek és évszázadok, úgy múlnak az egykoron még nagy romantikusok által is megálmodott halálig tartó szerelmek – Gabriel Belmont története azonban pont ilyen.

A játék tehát a 89-es árkád cím feldolgozása, így ugyanazt a “történetet” adja elő, mint húsz évvel öregebb elődje. Nem véletlenül van idézőjelben a történet szó, a Strider klasszikus árkád címként nem éppen az összetett történetmesélés ékes példája, és nem is kell annak lennie: teljesen szerethető a maga együgyű módján, a kő egyszerű szereplőivel együtt. Különösen jókat lehet nevetni az embertelen mondatokon, melyeket egy az egyben a fordításhibákkal teli eredetiből emeltek át.

Sokak szerint a LEGO-játéksorozat már régóta megfáradt, évről évre ugyanazt kapjuk, csak más tálalásban; noha ennek kétség kívül van némi igazságtartalma, én kicsit másként látom a dolgot. Ha beteszek egy ilyen alkotást a meghajtóba – legyen szó akár Gyűrűk Ura, akár Marvel, akár Star Wars vagy Harry Potter témájúról -, pontosan tudom, mire lehet számítani: tudom, miket kell gyűjtögetni, milyen sémára épülnek a pályák, hogyan kell különböző képességeket bevetni, és így tovább a végtelenségig.

A némileg azért modernizált Crimson Dragon nem sokat szórakozik, szinte egyből a mélyvízbe hajít minket, ami esetünkben szinte egy teljes planétát magába foglal, elvégre egy meglehetősen barátságtalan bolygón kell rendet tennünk a sárkányunkat meglovagolva– a helyszínek legjava a nyílt víz felett található, így még ha nem is mártózunk meg a már említett mélységben, a harcok során átvitt értelemben csak a nyakunkba zúdul az ismeretlen égitest teljes vízkészlete.

A szoftver főszereplője Miles Upshur, egy riporter, aki egy elmegyógyintézetbe megy felderíteni az ott folyó furcsa eseményeket. Szabadúszó vagy, így létfontosságú, hogy megszerezd a sztorit, ami akár egyenes út is lehet a hírnév és a karrier felé. Nem egy horrorfilm kezdődött így, szóval az alapfelállás nem olyan végtelenül eredeti, de nem is ez a lényeg, hanem maga az atmoszféra és a játékmenet.