Amikor az ember belekezd egy új játékba, a játékmenet még roppant egyszerű, főhősünk mozgástára igen szerény, mindösszesen egy gyengébb és egy erősebb támadással, valamint az ugrás lehetőségével rendelkezik, a végigjátszás alatt azonban újabb és újabb képességeket szerzünk meg, így az elsőre kábé 5-6 órás sztori végére olyan iszonyatosan komplex harcrendszert kapunk, melyet még észben tartani is mutatvány, nemhogy alkalmazni. Persze a Strider nem követeli meg, hogy hibátlanul használjuk harcrendszerét, inkább ránk bízza annak használatát, de az igazán elhivatottak előbb-utóbb úgyis késztetést éreznek rá, hogy ízesen alkalmazzák a gyilkolási eszközöket, és egyes pontokon a szoftver komolyan sarokba szorít, ha egy taktikához próbálunk ragaszkodni.

A mai átlagjátékosoknak, akik mondjuk a régi Ninja Gaiden, Contra vagy Bionic Commando szoftverekkel csak képeken ismerkedtek, első körben a Normal fokozatot ajánlom, az is épp elég kihívást tartogat számunkra. Az old-school játékok kedvelőinek azonban mindenképpen ajánlom, válasszák a kőkemény, könyörtelen hard módot, mert egy ilyen stílusú szoftver esetében ez nyújtja a definitív élményt, így tud kiteljesedni Strider.

Bár többnyire el voltam ragadtatva a játéktól, azért nem is én lennék, ha nem említeném meg azokat a területeket, melyeken a Strider bukdácsol. Bár a nextgen verzió esetében a 60 FPS beton-stabil, azért meg kell hagyni, hogy a látvány néha kissé idejétmúlt. Ez akció közben még nem is annyira, ám átvezetők közben azért igencsak meglátszik, különösen amikor azt kell néznem, hogy 2014-ben még mindig van játék, ami premierplánban mutatja a beszélő karaktert, akinek nem mozog a szája.