Ez a rettegés első sorban a DUP nevű hatósági csoportnak köszönhető, akik “Bioterrorista” néven emlegetik a képességekkel rendelkezőket, és a lakosság többi részét próbálják “megvédeni” tőlük. A történet meglepő módon komolyabb tónust vett fel az első két epizódnál, ám ennek egyszerre vannak pozitív és negatív oldalai: bár a karakterek emberszerűbbek és néhányukkal némileg könnyebb azonosulni, önmagukban nem olyan erősek, hogy a vérszegény történetet hátukon vigyék, ráadásul a korábbi képregényes hatás egyre jobban elvész, ennek köszönhetően a néha kissé nonszensz, ugyanakkor áll-leejtős csavarokról is lemondhatunk. Persze aki a történet miatt várta a játékot, valamit nagyon elnézhetett.

Bár a korábbi trailerek alapján azt gondolta az ember, Delsin képessége a tűz és a füst manipulációja, valójában ez nem teljesen igaz: Delsin adottsága az, hogy átveheti mások képességeit. Így a játék során a korábbi trailerekben bemutatott füstön és neonon kívül még kettőt be fog gyűjteni magának, ám ezeket nem szeretném előre lelőni nektek, arról azonban szívesen írok, hogy ezek miképp működnek gyakorlatban. A Second Son játékmeneteroppantul hasonlít a korábbi epizódokéra, így akiknek van tapasztalata velük, hamar bele fog szokni a ritmusba, ugyanakkor két fontos változás hamar megállapítható. Az egyik, hogy a szoftver sokkal mozgalmasabb technikára ösztönöz, mint amilyet az első két rész egy helyben lövöldözős metódusa mellett megszokhattunk. A másik, hogy míg Cole MacGrath – többnyire – egyetlen képességgel manőverezett, és annak különböző variációt alkalmazta, itt négy áll rendelkezésre. Ugyanakkor egyszerre mindig csak egyet használhatunk, amit a környezeti elemekből szívunk magunkba. Ha lángoló autó mellett nyomjuk le a tapipadot, akkor a füstöt gyűjtünk be, és onnantól azzal a képességgel élhetünk, míg ha neonfényeket “szívunk el” onnantól azok az erők lesznek birtokunkban, és így tovább. Ez némileg színesíti, némileg azonban darabossá teszi a harcot, mivel egyszerre csak a képességeink egy része áll rendelkezésre, és egy másikhoz való feltöltőhelyet néha csak egy-két utcával arrébb találunk, ráadásul gyakran egyetlen mozdulat miatt kell teljes arzenált cserélnünk. Cole esetében az elektromosságot teljesen kiaknáztuk, ám itt gyakran érezzük úgy, hogy noha négy tortából ehetünk, mindegyikből csak egy szelet jut, míg korábban miénk volt az egész.

Persze ez nem rontja el az inFamous alapvetően roppant vagány és szórakoztató élményét, ami ráadásul tartós is. A történetet elsőre körülbelül tíz-tizenkét óra lesz befejezni, és utána még mindig annyi a városban a tennivaló, hogy még egyszer ennyit fogunk eltölteni benne, mire elérjük a 100%-ot. Rejtett kamerák, extra küldetések, DUP egységektől megtisztítandó terepek, graffitivel összefesthető falak, és még sorolhatnám: teendőből rengeteg van, még ha nem is mindegyik olyan változatos. Ráadásul a játékban jelen van a korábbi inFamous-ök morális rendszere, azaz játékstílusodat, illetve a történetben egyes döntéseket aszerint kell meghoznod, hogy jó vagy gonosz akarsz lenni. Túlzás lenne azt állítani, hogy a rendszer végtelen változatosságot biztosítana, hiszen még mindig szélsőségekben érdemes gondolkodni, ráadásul a rendszer és a döntések egyszerűbbek és kétdimenziósabbak mint valaha. Ám még így is, a Second Son-t legalább kétszer, igazi hősként, és igazán gonoszként is érdemes végigvinni, az eltérő támadások és végkifejlet miatt.

Ahogy azt fentebb már említettem: a Sony új konzolja még gyengélkedik exkluzívok terén: ilyen időkben különösen fontos, hogy ami érkezik, az igazi technikai erődemonstráció legyen. Az inFamous Second Son ezt a szerepet is tökéletesen ellátja. Ha valamit, azt semmiképp sem lehet elvitatni, hogy a játék pokolian jól néz ki, sőt talán még odáig is elmerészkednék, hogy a legszebb, ami jelenleg a gépen elérhető (sajnálom Ground Zeroes, igaz, cserébe nem 60fps). A Second Son vizualitásának csúcsát a rengeteg apró részlet adja, a parányi mozgások sokasága: a milliónyi szikra, ami cikázik smoke képességed használata közben, az egyenként leváló kődarabok, mikor falakat bontasz le. Még olyan téren is kiemelkedik a külső, ahol senki nem várta volna: a Sucker Punch az első inFamous pocsék mimikájától valahogy sikeresen eljutott az L.A. Noire óta látott legélethűbb arcok kidolgozásáig. Mindezt megfejeli egy stabil, de kissé semmilyen szinkronstáb, valamint egy vagány soundtrack, mely tökéletes aláfestést nyújt a szoftvernek. Audiovizualitásában a Second Son tehát nagyon magas, igazi nextgen színvonalat képvisel.

Összességében Delsin megfelelt az elvárásoknak, amiket felállítottunk neki: és pontosan ennyit tett. Ahogy az ember elképzel egy inFamous játékot PlayStation 4-en, új képességekkel, ez pontosan úgy fest. Baj ez? Egyáltalán nem, hisz ami eddig működött, most is remekül teszi, de ami pedig eddig nem, az most sem fog. A városban okozott káosz, vagy bármilyen harc még mindig pokoli élvezetes és látványos, az ellenfelek ugyanakkor még mindig ugyanolyanok a játék első tizenöt percétől kezdve a végéig, a mellékküldetések és extra feladatok pedig folyamatosan önmagukat ismétlik.